Nóra és a zöld nyomok ösvénye

Nóra először egy zöld nyilat vett észre a kerítésoszlopon. Nem volt ott tegnap. Kicsi volt, kézzel festett, és az erdő felé mutatott. Nóra közelebb lépett, megérintette az oszlopot, aztán gyorsan felvette a cipőjét a tornácon.

A nyíl alatt egy papírlap is lógott. Erre ez volt írva nagy, kerek betűkkel: „Mozgó ösvény. Három próbával. A végén meglepetés.” Nóra rögtön mosolygott. Az erdőszéli ösvényt már jól ismerte, mert sokszor sétált ott, kavicsot gyűjtött, botot forgatott, és versenyt futott a saját árnyékával. De ez most új kalandnak látszott.

– Ezt meg kell néznem – mondta ki hangosan.

A kapu mellett épp akkor bukkant fel Marci, a szomszéd fiú, aki vele egykorú volt, és mindig tudott jó kérdéseket feltenni.

– Te is láttad? – kérdezte Nóra.

– Igen – felelte Marci. – De direkt nem indultam el egyedül. Hátha ketten okosabbak vagyunk.

Nóra bólintott. Tetszett neki ez a mondat. Aztán már indultak is a nyíl irányába, be az erdőbe. Az első szakaszon csak a kavicsos út volt előttük, és néha egy-egy újabb zöld jel a fák törzsén. Nem volt messze, mégis olyan érzésük támadt, mintha egy titkos pályára léptek volna.

Az első próba egy kidőlt fatörzsnél várta őket. A törzs egy keskeny árok fölött feküdt. Az árokban nem folyt víz, csak levelek gyűltek össze benne. A fatörzsre egy kartonlap volt tűzve: „Egyensúlypróba. Menj át úgy, hogy közben ötig számolsz. Ha leszállsz, próbáld újra.”

Marci felnézett a törzsre.

– Nem túl magas – mondta. – De azért billegősnek látszik.

– Akkor lassan megyünk – felelte Nóra.

Marci indult először. Egy, kettő, három… négyig jutott, aztán lelépett, mert a karját túl gyorsan hadonászta.

– Olyan voltam, mint egy pánikba esett szélmalom – nevetett.

Nóra is nevetett, aztán felállt a törzsre. Az első két lépés jól ment. A harmadiknál megbillent, és leugrott.

– Én meg olyan voltam, mint egy kifli, aki meggondolta magát – mondta.

Ettől mindketten még jobban nevettek, és a nevetéstől valahogy könnyebb lett az egész.

– Szerintem nézd a végét, ne a lábadat – mondta Marci.

Nóra vett egy nagyobb levegőt. Most a törzs végére nézett, karját oldalt tartotta, és lassan számolt. Egy, kettő, három, négy, öt. Átért.

– Megcsináltam! – mondta, de nem kiabálta túl hangosan. Inkább örült neki belül is.

Marci utána próbálta újra, és most ő is átjutott. Nóra tapsolt kettőt.

– Ez jó kezdés – mondta. – Menjünk tovább.

A második próba egy kis tisztáson volt. Három farönk állt egymás után, mint alacsony dobogók. Tőlük pár lépésre egy kötél lógott egy erős ágról. A táblán ez állt: „Ugrás és fogás. Juss át a három rönkön, aztán érintsd meg a kötelet.”

– Ezt már szeretem – mondta Marci. – Ebben lehet pattogni.

Nóra szemügyre vette a távolságot. Az első két rönk közel volt egymáshoz. A harmadik már kicsit messzebb állt. Onnan kellett a kötélhez lépni és megérinteni.

Marci átugrott az elsőre, a másodikra is, de a harmadiknál megtorpant.

– Hopp. Ez nagyobbnak tűnt lentről – mondta.

– Nem baj, gondolkodjunk – felelte Nóra.

Ő nem ugrott rögtön. Körbejárta a rönköket, megnézte a földet, még a kötél hosszát is. Aztán észrevette, hogy a harmadik rönk mellett van egy lapos kő. Nem volt rajta jel, de jól lehetett rá lépni.

– Szerintem nem az a lényeg, hogy pont úgy csináljuk, ahogy először elképzeltük – mondta. – Hanem hogy biztonságosan megoldjuk.

– Tehát rönk, rönk, kő, kötél? – kérdezte Marci.

– Igen. Én ezt választom.

Nóra indult. Fel az elsőre, át a másodikra, onnan óvatos lépés a lapos kőre, majd nyújtózás, és az ujja már meg is érintette a kötelet.

– Ez az! – mondta Marci.

Aztán ő is végigment ugyanígy. Nem volt olyan látványos, mint egy nagy ugrás, de működött.

– Néha az okos megoldás a legjobb – mondta Marci.

– És néha az is bátor, ha nem sietünk – tette hozzá Nóra.

A harmadik próba előtt az ösvény kettévált. Balra egy meredekebb kis domboldal vezetett fel, jobbra pedig hosszabb út kanyargott bokrok között. Középen újabb tábla állt: „Válassz utat. Mindkettő a célhoz vezet.”

Marci rögtön a bal oldali dombra nézett.

– Az rövidebbnek tűnik.

Nóra a jobb oldali ösvényt figyelte. Ott kövekből kirakott lábnyomok sorakoztak egymás után, mintha valaki egy ügyességi pályát tervezett volna. A bal oldali út valóban rövidebb volt, de meredek. A jobb oldali hosszabb volt, viszont mozogni kellett rajta: nagy lépés, kis lépés, oldalazás, átlépés.

– Én a jobb oldalit választom – mondta végül Nóra. – Nem azért, mert könnyebb. Hanem mert ezt szeretném kipróbálni.

Marci ránézett, aztán vállat vont.

– Akkor megyek veled.

Nóra elindult az első kőre. Aztán a következőre. Volt köztük közel is, távolabb is. Az egyiknél oldalra kellett lépnie, a másiknál átlépni egy vékony ágon. Egyszer majdnem rossz helyre tette a lábát, de megállt, újranézte, és javított. Nem sietett. A kövek végén egy kis dombtetőre értek, ahol egy rézcsengő lógott egy faágon.

– Szerintem ezt kell megszólaltatni – mondta Marci.

Nóra felágaskodott, de még nem érte el.

– Várj – szólt Marci. – Ha ideállok, a vállamra nem szabad felmászni, mert azt nem engedném. De összekulcsolhatom a kezem, és adhatok egy kis emelést.

– Az jó lesz – mondta Nóra.

Marci tartotta a kezét, Nóra ráállt, kinyújtózott, és megkoccintotta a csengőt. A hangja tisztán szólt egyet.

A csengő alatt egy kis vászonzsák lógott. Benne két zöld szalag volt és egy újabb cetli: „Aki idáig eljutott, tud figyelni, próbálkozni és dönteni. Ez nagy dolog.”

Nóra elolvasta még egyszer. Nem hangzott túl hangosan, nem volt benne semmi varázslat. Mégis nagyon jólesett neki.

– Ezt mintha pont neked írták volna – mondta Marci.

– Neked is – felelte Nóra, és az egyik szalagot neki adta.

Leültek egy percre a dombtetőn. Nóra a cipőfűzőjére kötötte a zöld szalagot. Aztán megmozgatta a lábát, és figyelte, ahogy a szalag picit leng.

– Tudod, az első próbánál azt hittem, leesem – mondta.

– Le is léptél – mondta Marci vigyorogva.

– Igen. De aztán újra megpróbáltam.

– És a másodiknál nem ugrottál nagyot, hanem kitaláltad a saját megoldást – tette hozzá Marci.

Nóra bólintott.

– A harmadiknál pedig én döntöttem.

– Ez látszott is rajtad – mondta Marci. – Olyan voltál, mint aki tudja, merre akar menni.

Ez Nórának fontos mondat volt. Nem tette zsebre, mert a mondatokat nem lehet. De magában elrakta.

Mire visszaindultak, az erdő már csendesebb lett. Ugyanazon az úton mentek haza, amerre jöttek, és most minden ismerősebbnek tűnt. A kerítésoszlopnál Nóra még egyszer visszanézett a zöld nyílra, aztán belépett az udvarra. Este, amikor ágyba bújt, a nap három próbájára gondolt, és megnyugodott. Jó éjszakát mondott, elcsendesedett, és hamar elaludt.