Áron és a piros szalag a pálya kapuján

Áron épp a cipőfűzőjét húzta szorosra, amikor meglátta, hogy a sportpálya kapujára ma egy piros szalagot kötöttek. Megállt, megérintette, aztán benyomta a nyikorgó kaput, és beszaladt a salakos ösvényen a focipályához. A padon ott feküdt a kulacsa, mellette egy labda, amit még délután hagyott ott az edzés után. Legalábbis ő azt hitte.

A padon ugyanis nem az ő labdája volt, hanem egy másik. Ugyanolyan méretű, ugyanúgy kopott, csak ezen egy nagy, fekete mosolygós arc virított. Áron felvette, megpörgette az ujján, aztán elnevette magát.

– Ez biztosan nem az enyém – mondta félhangosan. – Az én labdám nem néz rám ilyen vidáman.

Ekkor egy kis barna kutya bújt elő a pad alól. Kerek füle volt, rövid lába, és úgy csóválta a farkát, mintha külön kis ventilátor lenne. Leült Áron elé, és nagy figyelemmel a mosolygós labdát nézte.

– Te sem tudod, hol az enyém? – kérdezte Áron.

A kutya halkan vakkantott egyet, mintha azt mondaná: talán.

Áron körbenézett a pályán. A kapuk üresen álltak. A háló egyik sarka kiszakadt, mint mindig. A túloldali padon két gyerek ült: egy szeplős fiú és egy copfos lány. A fiú a homokba rajzolt a cipője orrával, a lány pedig egy almát forgatott a kezében, mert a pályán náluk nem volt telefonozás. A szeplős fiú egyszer csak felkiáltott:

– Hé! Láttátok a mosolygós labdámat?

Áron rögtön felemelte a kezét.

– Megvan! Cserébe te nem láttál egy sima fehér-kék labdát?

A fiú odaszaladt.

– De! Vagyis… lehet. Egy labda elgurult arra a bokor felé, aztán ez a kutya utána szaladt.

A kis barna kutya erre büszkén kihúzta magát, aztán tüsszentett egy nagyot a portól.

– Szóval te vagy a labdafelügyelő – mondta Áron. – Ez fontos állás.

A lány is odajött.

– Én Nóri vagyok, ő meg Beni. A kutya meg szerintem senkié. De tegnap is itt volt.

– Akkor legyen a neve Les – mondta Áron. – Mert mindig lesben áll.

Beni felnevetett.

– Vagy mert mindenbe beleles.

A kutya farkcsóválással elfogadta a nevet.

Elindultak a bokrok felé megkeresni Áron labdáját. Ez volt az első próbálkozás. Áron előrement, Beni jobbra kerülte a sövényt, Nóri pedig a padok mögött nézett be. Les olyan komolyan szimatolt, mintha nyomozó lenne. Végül a labda nem a bokorban volt, hanem egy nyitva maradt karbantartó kocsi alatt. Les lefeküdt mellé, és finoman megpöccintette az orrával.

– Megvagy! – örült Áron.

Lehasalt, benyúlt, de a labda pont egy ujjnyival arrébb gurult.

– Ez most direkt csinálja – morogta, de már mosolygott.

Beni is benyúlt, de csak a pólója ujja lett poros. Nóri egy hosszú seprűnyelet hozott a kerítés mellől, és ügyesen kipöccintette a labdát.

– Első mentőakció kész – mondta. – Kérek egy tapsot.

Mind tapsoltak, Les pedig két aprót ugatott, ami szintén tapsnak számított kutyául.

Mivel már mindenkinek megvolt a labdája, Áron azt javasolta, hogy játsszanak egy gyors hármast: aki rúg, az fut is, és a kutya nem számít csapattagnak, még ha nagyon szeretné is. Ebben mindenki megegyezett. Az első pár perc remekül ment. Beni nevetve túl nagyot rúgott, Nóri szépen szerelt, Áron pedig beadott egy pontos passzt. Les pedig minden alkalommal utánuk rohant, amikor valaki azt kiáltotta: – Enyém! – mert úgy értette, hogy azt mondják: – Ebéd!

Aztán jött a második próbálkozás, és vele a kisebb baj.

A pálya mellé odagurult még egy labda. Utána egy magasabb fiú érkezett, mogorva arccal. Kicsit idősebbnek látszott náluk.

– Ez az én helyem délutánonként – mondta. – És az is az én kapum.

Áron ránézett a két kapura, aztán a fiúra.

– Mindkettő?

– Igen. Ma mindkettő.

Beni halkan odasúgta:

– Ez elég sok kapu egy embernek.

Nóri majdnem felnevetett, de gyorsan köhögést csinált belőle.

A fiú összefonta a karját.

– Ne nevessetek.

Áron észrevette, hogy a fiú nem igazán mérgesnek tűnik, inkább zavartnak. Mintha valami rossz napot hozott volna magával a pályára. Letette a labdát, és nyugodtan megkérdezte:

– Te játszani szeretnél egyedül, vagy csak nem jó, ha itt vagyunk?

A fiú meglepődött.

– Hát… igazából apukám késik értem az edzésről, és azt mondta, addig gyakoroljak. De ha mások itt vannak, mindig szétesik minden.

– Szétesik? – kérdezte Beni.

– Múltkor is valaki beleült a kulacsomba – mondta a fiú.

Egy pillanat csend lett.

– Beleült? – kérdezte Nóri.

– Jó, lehet, hogy mellé – javította ki magát a fiú. – De nagyon közel hozzá.

Most már mindenki nevetett, még a fiú is. A nevetés levett valamit a válláról.

– Én Áron vagyok – mondta Áron. – Ők Nóri és Beni. A kutya meg Les, bár erről még nem írt alá semmit. Szerintem meg lehet oldani, hogy te is gyakorolj, és mi is játsszunk.

– Hogy? – kérdezte a fiú.

– Harmadik próbálkozás – mondta Áron vidáman. – Kitalálunk valamit.

Les ekkor odafutott az új fiú labdájához, és ráült. Nem erősen, inkább csak jelképesen, mint egy szőrös bíró.

– Szerintem ő is megbeszélést akar – mondta Nóri.

A fiú végre elmosolyodott.

– Dani vagyok.

Áron gyorsan tervet készített.

– Dani, legyen az egyik kapu a tiéd öt percig, ott célzórúgásokat gyakorolsz. Mi a másik oldalon passzolunk. Utána csere. A végén pedig egy közös mini meccs, de olyan szabállyal, hogy csak az a gól ér, ami előtt mindenki hozzáért a labdához legalább egyszer.

– Ez furcsa szabály – mondta Dani.

– Pont ezért jó – felelte Áron. – Nem lehet valaki kimaradós.

Dani gondolkodott, aztán vállat vont.

– Rendben.

Működött. Dani komolyan gyakorolt, közben a többiek a másik oldalon passzoltak. Beni egyszer úgy lőtt mellé, hogy a labda visszapattant a padhoz, és majdnem feldöntötte a saját kulacsát.

– Látod? – mondta Dani. – A kulacsok tényleg veszélyben vannak.

Áron nevetett.

– Akkor hivatalosan is nyissunk kulacsvédelmi szolgálatot.

Les máris a pad elé ült őrnek.

Amikor cseréltek, Dani meglepődve látta, hogy Áron direkt neki passzol először a közös játékban. Nem a leggyorsabbnak, nem a leghangosabbnak, hanem neki. Dani ügyesen visszaadta, Nóri továbbtette, Beni sarokkal belenyúlt, és végül Áron gurította a kapuba.

– Gól! – kiáltották egyszerre.

Les akkorát ugrott örömében, hogy beleakadt a háló kiszakadt sarkába, aztán sértett képpel kifordult belőle, mintha ezt így tervezte volna.

A következő támadásnál Áron észrevette, hogy Dani már nem feszült. Sőt, szólni kezdett a többieknek.

– Nóri, jobbra! Beni, ott a hely! Áron, jövök!

A labda gyorsan járt köztük. A szabály miatt mindenkinek figyelnie kellett a másikra. Nem lehetett egyedül hősködni, és ettől az egész sokkal viccesebb lett. Beni egyszer úgy kapta vissza a labdát, hogy meglepetésében saját magának is tapsolt. Nóri azt mondta, ez ritka tehetség. Dani pedig annyira nevetett, hogy mellé rúgott, de már nem bánta.

Nem sokkal később egy autó állt meg a kapunál. Dani apukája integetett bocsánatkérő arccal.

– Mennem kell – mondta Dani. – De… holnap is jöhetek?

– Persze – felelte Áron. – A kapukból addigra talán csak egy lesz a tied.

Dani felhorkant nevetve.

– Az is elég.

Elköszönt, és mielőtt kifutott volna, lehajolt Leshez is.

– Szia, bíró úr.

Les méltósággal vakkantott egyet.

Áron még hazafelé is mosolygott. Arra gondolt, milyen furcsa, hogy egy elveszett labdából, egy mogorva fiúból és egy pad alól előbújó kutyából ilyen jó délután lett. Otthon elmesélte a történetet, ivott pár korty vizet, és letette a cipőjét az ágy mellé, hogy reggel könnyen megtalálja. Aztán bebújt a takaró alá, megnyugodott, és azt suttogta: jó éjszakát. Nem telt sok időbe, és elaludt. Mielőtt teljesen elcsendesedett a szobája, még arra gondolt, hogy holnap talán Les megint ott ül majd a pályánál, mintha mindig is közéjük tartozott volna.