Dávid és a Névtelen Dallam terme

Dávid háromszor koppintott a ceruzájával az asztal szélére, aztán még kétszer a bögréje mellé. Nem azért, mert unatkozott. A ritmus pontosan így szerepelt azon a papírfecnin, amely fél órája csúszott ki a régi lemezjátszó alól.

Luca az ágyán hasalt, és felnézett a matekfüzetéből. – Ha ez titkos üzenet, akkor remélem, nem azt jelenti, hogy „mosogass el helyettem”.

– Nem – mondta Dávid. – Szerintem ez hívás.

A papíron csak ennyi állt: „3 rövid. 2 rövid. Várj. Ismételd.” Alatta ott volt egy ismerős, vékony vonallal rajzolt hangjegy. Ugyanaz a jel, amelyet már láttak a Hangraktár ajtaján a padláson, még a Tekerőlantos folyosó kalandja után. Azóta tudták, hogy a házuk nem csak ház. Bizonyos helyeken inkább zenei átjáró, csak ezt jobb nem elmesélni annak, aki szerint a poros dobozokban legfeljebb régi függönykarikák laknak.

Dávid újra lekoppintotta a ritmust. A lemezjátszó tűkarja magától megemelkedett egy milliméterre. Ez náluk már elég erős jelnek számított.

– Menjünk? – kérdezte Luca.

Dávid a papírra nézett, aztán az ajtóra. A szobája sarkában, a könyvespolc és a babzsákfotel között ott bújt a kis kuckó, amit ketten építettek takarókból és egy félresikerült ruhaszárítóból. Normális napon ez csak kuckó volt. Különösebb napon átjáró.

– Te jössz, ha akarsz – mondta. – De most én döntöm el, merre megyünk.

Luca felvonta a szemöldökét. – Ez fejlődés. Tegnap még a vacsoránál sem tudtad eldönteni, kérsz-e uborkát.

– Az más. Az uborka kockázatos.

Luca felnevetett, aztán becsukta a füzetét. Dávid benyúlt a párna alá, és elővette a kis varázstárgyat, amit a múlt hónapban találtak: egy zsebben elférő réz hangvillát. Kívülről teljesen átlagosnak látszott, kivéve, hogy ha megkocogtatták, néha megmutatta, melyik hang „igaz” egy hamis zűrzavarban. Nem nyitott kapukat, nem oldott meg mindent. Csak finoman segített. Ezért Dávid szerette.

A kuckó belsejében nem volt sok hely, mégis ketten is befértek. Dávid lekoppintotta a ritmust a padlón. Három rövid. Kettő rövid. Várakozás. Ismétlés. A takaró fölött egy pillanatra megremegett a ruhacsipesz.

A következő másodpercben már lefelé csúsztak valami sima, sötét csatornán, mint amikor az ember túl gyorsan dönt egy ijesztően jó ötlet mellett. Dávid ért talajt először. Luca közvetlenül utána érkezett, és majdnem ráesett.

– Bocs – mondta Luca. – Elegánsan akartam megjönni.

– Sikerült. Mint egy ledobott hátizsák.

Előttük keskeny folyosó húzódott, két oldalán zárt ajtókkal. Minden ajtón más jel volt: dobverő, kottaív, furcsa spirál, hangtölcsér. Fény alig akadt, de a padló mentén vékony csík világított, mintha valaki csak annyit akarna látni engedni, amennyit muszáj.

A folyosó végén kis tábla lógott: „Próba csak névvel.”

– Névvel? – kérdezte Luca. – Remélem, nem személyivel.

Dávid közelebb ment. A tábla alatt egy állványon üres kottalap feküdt. Ahogy ránézett, halvány betűk jelentek meg rajta: „Aki belép, mondja el, miben jó.”

Luca rögtön rávágta: – Én jól szúrom ki, ha valaki titokban megeszi a maradék sütit.

A lap nem reagált.

– Szerintem komolyabbra gondolnak – mondta Dávid.

– Az komoly képesség.

Dávid hallgatott. Az ilyen kérdéseket nem szerette. Ha valaki megkérdezte az iskolában, miben jó, általában előbb jutott eszébe három dolog, amiben más jobb. Közben a saját válasza valahogy mindig kisebbre zsugorodott.

A kottalap új sort írt ki: „Ha nem tudod, keresd meg.”

A folyosó ekkor halkan megmozdult. Az egyik ajtó kinyílt, és belülről gyors, pattogó zene hallatszott, inkább összevissza szétszaladó hangok, mint dallam.

– Na, ezt biztos nem hagyjuk ki – mondta Luca.

Bent egy kör alakú terem várta őket. Ekkor derült ki, hol vannak igazán: a Hangraktár egyik mély szintjén, a régi koncerttermek alatt, ahol a különös szobák laknak. A falon ott függött a réztábla, amelyet egyszer már említett nekik a Suttogó Gramofon: „Névtelen Dallam terme.” Aki itt eltéved, annak előbb-utóbb elbizonytalanodik a saját hangja.

– Remek – mondta Luca. – Egy hely, ami pont azt csinálja, amit amúgy is utálunk.

A teremben hét zenepult állt körben. Hat üres volt. A hetedikre egy fekete kottafüzet volt láncolva, de nem lakattal, csak vastag zsinórral, mintha valaki attól félne, hogy a füzet megszökik.

A plafonról csengőszerű hang szólt: – A dallam elvesztette a nevét. Aki visszaadja, átmehet.

– És ha nem? – kérdezte Luca.

– Akkor itt marad tanácstalanul topogni, amíg rá nem jön – felelte a hang. – Vagy amíg meg nem éhezik.

– Kedves rendszer – morogta Luca.

Dávid a kottához lépett. A hangok ott álltak előtte, de valami nem stimmelt. A dallamnak volt eleje és közepe, mégis folyton szétcsúszott, amikor fejben folytatni akarta. Mintha minden ütem végén több lehetőség nyílna, és mind egyszerre akarna igaz lenni.

– Ez nem egyszerű hiányzó hang – mondta. – Inkább olyan, mintha a dallam nem hinné el magáról, hogy hova tart.

– Ismerős érzés – mondta Luca, és oldalról ránézett.

Dávid inkább elővette a réz hangvillát, finoman megütötte a pulthoz. Tiszta, rövid hang csendült. Nem oldott meg semmit, de a teremben több zavaró visszhang elhallgatott. A kottafüzet lapjai megálltak a remegésben.

– Köszi – mondta Luca a hangvillának. – Te legalább nem okoskodsz.

A terem közepén ekkor hét kőlap emelkedett ki a padlóból. Mindegyiken egy-egy szó állt: BÁTOR, PONTOS, HANGOS, GYORS, FIGYELMES, MAKACS, KÍVÁNCSI.

A csengőhang újra megszólalt: – A dallam nevét az találja meg, aki rálép arra, ami rá leginkább igaz.

– Ez csapda – mondta Luca azonnal. – Ha rosszat választasz, biztos elnyel a padló vagy valami hasonló.

– Szerintem itt nem az a veszély, hogy leesünk – felelte Dávid. – Inkább az, hogy hazudunk.

Luca végignézett a szavakon. – Te melyik vagy?

Dávid szíve gyorsabban vert. A HANGOS biztos nem. A GYORS sem mindig. A BÁTOR jól hangzott, csak túl nagynak tűnt. A MAKACS? Talán. A KÍVÁNCSI? Igen, azt könnyű lenne választani. De közben eszébe jutott valami a múltkori kalandból, amikor a Tekerőlantos folyosón ő vette észre a padló recsegésében a rejtett ritmust, és nem engedte, hogy elkapkodják.

– Várj – mondta halkan. – Nem azt kérdezi, mi vagyok mindig. Hanem mi igaz rám most.

Luca bólintott. – Ez elég felnőttesen hangzott. Kicsit zavaró, de bólintok rá.

Dávid a FIGYELMES kőlapra lépett.

Semmi nem történt. Aztán a terem egyik fala lassan kinyílt, és mögötte láthatóvá vált egy kisebb fülke tele régi hangszerekkel. Nem díszesek voltak, inkább sokat használtak. Egy csorba tamburin, egy kopott furulya, egy háromhúrú hangszer, és egy kicsi, zöld filccel bélelt doboz. A dobozban három különálló hanglap feküdt, mint apró fémdarabok egy xilofonból.

– Na jó – mondta Luca. – Ezt szeretem. Végre valami, amit meg lehet nyomkodni.

A falon új felirat jelent meg: „A név nem szó. A név döntés.”

Dávid felvette a hanglapokat, és sorban megütötte őket az ujjával. Az első túl bizonytalanul csengett. A második túl lezártnak hangzott. A harmadik nyitott volt, de nem befejezetlen. Mintha azt mondaná: „Igen, erre megyünk.”

A kottára nézett, és egyszerre megértette. A dallam nem attól veszítette el a nevét, hogy hiányzott belőle egy hang. Attól, hogy senki nem merte kiválasztani a következőt. Mindenki a tökéletes megoldást kereste. Pedig a zene sokszor attól lesz élő, hogy valaki vállalja a saját folytatását.

– Szerintem ezt kell betenni – mondta, és a harmadik hanglapot a kottafüzet végére illesztette.

Semmi.

Luca lassan kifújta a levegőt. – Ugye mondtam, hogy kéne egy hivatalos útmutató.

Dávid visszahúzta a kezét. Meg tudta volna változtatni a döntését. A második hang „biztonságosabbnak” tűnt. Szebben zárta volna le. Csak nem igazán illett az egészhez. A réz hangvillára nézett. Nem adott választ. Csak ott volt a tenyerében, könnyűn és nyugodtan.

– Nem – mondta ki hangosan. – Ezt választom.

A hanglapot újra a helyére tette, ezúttal erősebben. – Nem a legegyszerűbb. De ez az igazi.

A terem erre mély, tiszta hanggal felelt. A hét üres zenepult egyszerre felizzott. A fekete kottafüzet lánca lecsúszott magától, a lapokra pedig egyetlen szó íródott fel: „Bizalom.”

A csengőhang most már nem tűnt ridegnek. – A dallam visszakapta a nevét. Aki saját döntéssel folytat, annak van hangja.

Luca vigyorgott. – Szóval átmentél a vizsgán. Én mondjuk a „maradék sütik felderítője” képességemet még mindig alulértékeltnek tartom.

Dávid elmosolyodott, de közben valami tényleg megkönnyebbült benne. Nem lett hirtelen mindenben biztos. Nem változott át valami legendás zenei hőssé. Csak megtapasztalta, hogy lehet úgy dönteni, hogy közben nem várja meg, míg valaki más mondja meg a választ.

A terem túlsó oldalán kinyílt egy ajtó, mögötte lépcső vezetett felfelé. Már indultak volna, amikor Dávid észrevett valamit a felszabadult kottafüzet hátulján. Egy térképrészletet. Rajta ismerős jelölés állt: a házuk padlása, a Hangraktár főkamrája, és attól még lejjebb egy új hely neve.

Luca odahajolt. – „A Csendmester polca.” Ez eddig nem volt ott.

– Nem – mondta Dávid. – És szerintem nem véletlenül.

A térkép sarkában ugyanaz a kéz írt még egy mondatot: „Csak annak nyílik, aki már meri vezetni a saját dallamát.”

– Hát ez gyanúsan neked szól – mondta Luca. – Vagy nekem. De főleg neked. Ne szállj el tőle, jó?

– Megpróbálok a földön maradni – mondta Dávid. – Legalább addig, amíg nem kell újra lecsúszni valahová.

A lépcső végül visszavitte őket a kuckójukba. Minden ugyanott volt: a könyvespolc, a babzsák, Luca füzetének sarka, Dávid bögréje az asztalon. Mégis másnak tűnt egy kicsit, mintha a szoba is tudná, hogy odalent megint történt valami.

Luca visszaült az ágyra, és felvette a ceruzáját. – Na. Ha legközelebb egy titkos üzenet azt mondja, hogy „oldd meg helyettem a matekot”, akkor is megyünk.

– Csak ha a dallam kéri – felelte Dávid.

A réz hangvillát az asztalra tette, és ezúttal nem azért koppintott hármat meg kettőt, hogy kaput nyisson. Csak kipróbálta a ritmust, most már a sajátjaként. Kint a ház lassan elcsendesedett, bent pedig mindketten megnyugodtak. Dávidnak még ott maradt a szája sarkában egy apró mosoly, mintha egy titkos viccet őrizne magának. Jó éjszakát, és hamarosan elaludt.